Smaragdszem
A Vörös Sárkányszárny próbája - a fekete sárkány leölése
Ó Tion Hark Nagyúr, ki félelmetes hatalommal rendelkezel,
Most a Smaragdszem láttán mégsem lelkendezel,
Mi történhetett, mily még Yao-t is komorabbnál komorabbá változtatta?
S csapatunkat eme mélységes sötétségbe kárhoztatta?
Sajnos a többi sárkányt meg sem hatja,
Hogy az emberi elme fel sem foghatja,
Mikor az előttünk álló problémákkor csak a fogunkat szívtuk,
Számadás után a Nagyurat rendre segítségül hívtuk!
Ó, mindahányan mily’ balga módon viselkedtünk!
Azt gondoltuk, hogy a Nagyúr megoldja helyettünk?
Miért nem mertünk felnőni a feladathoz?
Tán’ mert egyedül kellett mennünk a bejárathoz?
De nincs különbség, hogy kint vagy bent vagy-e,
Hogy amund, törp, netán ember vagy-e!
Mert isteneink figyelemmel kísérik lépteink,
S ha kell áldásukkal segítik tetteink.
De itt a világ gerincének kietlen, zord táján
Vajon itt is szereplünk saját Istenünk listáján?
Csak mert bent a sötétségben, igen, ott bent:
Vár minket egy igazi feketeség, igen, ott lent!
Küzdjünk meg egy igazi, lélegző sárkánnyal?
Harcoljunk ellene csellel, vassal, ármánnyal?
Inkább viaskodunk ezernyi zsivánnyal,
Vagy akár ismeretlen fém-bálvánnyal!
A kérdés eldőlt, kondult a képzeletbeli fali óra,
Kis gyerekek, térjetek most nyugovóra!
A következő rész nem való már nektek,
Sok a csúnyaság és gonoszság tinéktek.
A fekete barlang jól álcázza fekete gazdáját,
Ki bent szunnyad, s várja saját csapdáját.
Még Tion Hark Nagyúr is elfordul,
De ekkor Gul’Dan, a törp felmordul:
„Ehh, mi az Nekem, zöld vagy fekete sárkány!
Nem lesz belőle több, mint házi cickány!
Majd én beállok elé szépen szemtől szembe!
S még dobogó szívét hozom ki jobb kezembe!”
„Csak lassan a testtel Törp uraság!
Hová ez a váratlan gyorsaság?
Ezzel Anárion előre lép, kihúzz magát,
S már maga előtt látja dicsősége csillagát.
Majd a már megszokott hangszínnel folytatja,
Fekete sárkányunkat lélekben már búcsúztatja:
„Te csak repülj a vékony páncélja felé,
Inkább én állok a bestia dühöngő színe elé!”
Ezzel véget is ér részéről az eligazítás,
A többiekre hárul hát a világmegváltás,
Persze mindenki tudja, ha Anárion elesik,
Földi maradványunkat örökké keresik.
Salvio ekkor már a csapat védelmén gondolkozik,
Mágiájára, eszére és barátaira hagyatkozik,
Dendaal a fényt erősíti fel szeme világában,
Már látja magát, a hőst, a sárkány-legendában!
Vyvernölő Gul’Dan Toomához fordul lelkével
Lunír pajzsát és élő bárdját markolja kezével,
Áldását kapja Ő és Anárion a törpe Istentől,
Mely megóvja őket rettentő sok mindentől.
Szerencsére a Smaragdszem most ereje teljében,
Varázsigék röpködnek Salvionk fejében,
Nyílvessző lapul a bárd íjának húrján,
Az izmok megfeszülnek a harcosaink karján.
A bejárat szája a csapatot elnyelé,
Immáron nem tekintenek hátrafelé,
Ők négyen haladnak így befelé,
Az irtózatos fekete sárkány elé.
A tóval ékesített terem közepén trónol a lény,
Csontig hatol a kézzelfogható fölény,
Ahogy elindul roppant testével, zajong, dübörög,
Egy pillanatra mindenki az életéért könyörög.
De, az a bizonyos pillanat elmúlik, mintha sosem lett volna,
Az olajozott gépezet beindul, mintha mindig ment volna:
A lovag előrelép, magára vonja a dög figyelmét,
Maga elé emeli világító pajzsát, mint védelmét.
Mikor Gul’dan racklájával zuhanni kezd a bestia feje felé,
Ellenségünk gyilkos tüzét már okádja az amund felé,
Ha nincs a lar-dori kéken világító víz fala,
Nem szólhatna most bárdunk eme gyönyörű dala!
S a nyugvó nyílvessző, mint a sólyom, elszáll útjára,
Arel vezeti ezt a sárkány megfelelő pontjára,
Egyik szemére már vak, mikor fején nyílik egy súlyos seb,
Racklájával repül a törp újra feljebb, s feljebb.
A sárkány válaszként csalárd mágiához folyamodik,
Egy pillanattal később azt hiszi, csak álmodik,
Az egymagában álló lovag keményebb falat, mint gondolta,
Különleges képességeit eddig jól titkolta!
A teljesen vak sárkány sötétségben küzd tovább,
Harci dühe fokozódik leginkább,
A repülő racklát mancsával a falnak taszítja,
Zuhanó Gul’Dan-t Anárion a földre állítja.
A pappá avatott rackla-lovas feláll, s kihúzza magát,
Istene hatalmának adja át testét, szellemét, önmagát,
Mozdulni kezd az összes fém, érc, vas és kincs,
Akit ér meghal, védekezés felesleges, mert nincs!
Közben a tó vize kiárad, sodorja el a három bajtársat,
Egyedül marad a lovag, hogy véghezvigye a hatalmasat,
De az érc-huzalok körbefogják a sárkányt és őt is,
Megbénítják izmaikat, bemásznak a páncél alá is.
Mikor már minden remény elfogyott volna,
Mutatkozott meg Tooma igazi, harcos volta,
Mert áldását hordozókra az ércek mágiája nem hat!
Így a növekvő remény a végső célig is kitarthat!
Az ájult Salvio testét a bárd gyógyitala átjárja,
Elméje teljes feltöltődését még megvárja,
Ketten indulnak vissza harcolni, karöltve egymással,
Elpusztítani a vérző-vak bestiát egy utolsó csapással.
A törp is újra felszáll meggyógyult társa hátára,
Rohamba lendül a két harcos, ez a sárkány drámája.
Anárion tövig mélyeszti kardját az ellenség lábába,
Bár ez nem jelent fájdalmat a vak dög számára.
Suhanó levegőt hasít ketté a fogazott élő fém bárd.
Forgatója tartása erőteljes, hite sziklaszilárd,
Szelleme energiáit felszabadítva csap bele a sárkány húsába,
Az ellenség számára itt áll meg az idő múlása.
A sötétbe borult savas tó vizét a sárkány vére áztatja,
A négy barát szemeit kincs tömeg kápráztatja,
Tekintetük találkozik, elismerően bólintanak,
Ép, hús-vér testükre tapintanak, s így szólnak:
Tion Hark Nagyúr, parancsod megtettük,
Mert a szerencsénket korábban megkísértettük.
A mostani instrukciókat félre nem értetjük,
Az ellenség szentélyét meg nem sértjük.
Győzelmünk egyben életünket jelenti e pillanatban,
Többet nem tévedünk a sárkányokkal kapcsolatban:
Ősi, hatalmas, félelmetes teremtmények,
Ismerni egyet is betudható óriási eredménynek!
(2007. november 7.)